Chapitre 1

Drága Olvasó!

Megérkeztem az első fejezettel! El sem hiszem, hogy már három rendszeres olvasója van a blognak,és megjegyzést is kaptam! Nagyon köszönöm mindenkinek, aki valamilyen formában elmondta a véleményét, csodálatosak vagytok! 

Eredetileg csak holnap szerettem volna fejezetet hozni, de fellelkesültem, így egy picit előbb felteszem.

Remélem ez a rész tetszeni fog, egy picit többet szöszöltem vele.

Ölel, Alanah

::..::

Fáradt sóhajjal dobtam a dohányzóasztalra a cuccaimat. A kanapéra vetettem magam, előkotortam a hátam mögül a távirányítót, és találomra kapcsolgattam a csatornák között. Jelen pillanatban annyira fáradt vagyok, hogy arra sincs erőm, hogy behúzzam a sötétítőket, villogjon csak a szemembe az Eiffel torony a több ezer égőjével. A turisták odavannak érte, és a megfelelő pillanatban én is, de egy törzsgyökeres párizsit már nem nyűgöz le annyira az Öreg Hölgy. Főleg, ha minden héten háromszor mássza meg sportolás gyanánt. 

Tulajdonképpen a nagy kimerültségem oka ismeretlen. Lehet, hogy nem a legjobb, hogy egy hete alig alszom, de ennek megvan az oka. Egyrészt későn érek haza munka után, korán kelek, és rengeteg kávét iszom. Egy szerencsém, hogy nincs túl sok helyszíne a forgatásnak. 

Élvezem minden percét. Végre kiléphetek a félperces szerepekből, és megmutathatom, hogy nem csak szép vagyok, hanem tehetséges is. Fellengzősen hangzik, de tisztában vagyok a testi adottságaimmal, ezt minden francia örökli. Olyan ez, mintha kérdőre vonnád a croissantot, hogy finom-e. Tudom, hogy a kék szemeimmel bárkit elvarázsolhatok, hogy a mozdulataim pontosan olyan érzéseket közvetítenek, amilyeneket szeretnék, hogy a fogam közötti rés olyan szexepil, ami, tegyük a szívünkre a kezünket, nagyon kevés embernek áll jól. 

Eddig a pillanatig a véleményem a média is osztotta velem. Nem érdekelte őket, hogy igenis több van bennem, csak a modell voltam, akit imád a Chanel. Rengeteg időbe telt, míg elfogadtak, mint művész. 

Eleinte kicsiben kezdtem, ahogy mindenki más is. Igyekeztem nem a hírnevemre alapozni, és olyan szerepeket vállalni, amiknek semmi köze a szépséghez. Szép lassan másztam a létrán, és úgy tűnik révbe értem. 

 - Tessék! - negyedik csörgésre vettem fel a telefonom, túlságosan lekötött, hogy Gordon Ramsay hogyan készíti a rákot. 

 - Helló, belle! Felkérés futott be - a vonal másik oldalán a menedzserem és egyben a legjobb barátnőm csilingelő hangja csendült fel. Ő Emma. Ő egyengette a modellkarrierem, és most segít abban, hogy érvényesülhessek a vásznon is.

 - Micsoda? - a fáradtságnak nyoma sem volt, azonnal fellelkesültem.

 - Egy kisfilm. Igazából az arcod nem látszana, de a rendező határozott kérése vagy.

 - Elég bizarrul hangzik...

 - Tudom, de jól fizet, és nagyot dobna a neveden, szerintem gondold végig.

 - Tulajdonképpen miről lenne szó? - felcsigázott, a maga kifordított módján.

 - Egy sokslágeres banda új videója, amit igazán bugyiszaggatóra szánnak. A lényege, hogy mindenki úgy lássa a videót, mintha a saját élményeit élné meg. Saját perspektíva, öt srác, te meg ess hanyatt. Viszont kell valaki, akinek a kezét foghatják, vagy arcon csókolhatják, ez még nyilvánvalóan nem oldható meg minden egyes nézőre redukálva. 

 - Milyen bandáról beszélünk?

 - One Direction. Tudod, a brit fenegyerekek, akik leszaggatták az öltönyüket, és világot váltanak. 

 - Fogalmam sincs miről beszélsz, de azt hiszem, tudom hova tenni. Ennyi? Ez lenne a feladatom? Fogjam meg a kezüket, és hagyjam, hogy baromi csöpögősen mosolyogjanak rám?

 - Dióhéjban. 

 - Holnap visszatérhetünk rá? Baromi fáradt vagyok, és az Öreg Hölgy már kivitte a retinám, egyszerűen képtelen vagyok gondolkodni...

 - Persze, csak jövő hétre kell a válasz. De szeretném nyomatékosítani, hogy én nagyon szeretném, ha vállalnád. Nemcsak, mint a menedzsered, mint a barátod is. Ennek az öt fazonnak irtózatos neve van, és nem baj, ha mellette említenek párszor. Gondolj bele, mekkora hírverés lenne a filmnek!   

 - Belegondolok, ígérem! 

 - Helyes, belle! Most mennem kell, holnap találkozunk, ne feledd! Adieu!

Már bontotta a vonalat, mire elköszönhettem volna, így csak ledobtam magam mellé a telefonom. Még megvártam, míg Gordon tálal a tévében, aztán forró fürdőt vettem, ellenőriztem a közösségi oldalaimat, és eltettem magam másnapra. 

Szabadnap. 

Sosem értékeli igazán az ember, egészen addig, amíg nem kell napi 12-16 órát dolgoznia. Számomra ez a szó most szebben cseng, mint bármilyen szimfónia a világon. Már 9 is elmúlt, amikor felkeltem. Lustán, még a paplan alatt nyújtózkodtam, és amennyire tőlem telt, komótosan készültem el.
Párizs gyönyörű. Főleg akkor, amikor a reggeli nap vidáman tör át a több száz éves épületek között, a sárguló falevelek komótosan hullanak a földre, és az egész várost bejárja a reggeli kávé és péksütemény illata. Úgy döntöttem, hogy a lakásomtól nem messze lévő kis kávézóban fogok reggelizni. Széles mosollyal az arcán köszöntött Phil, a pincér, aki általában kiszolgál, ha itt járok. A törzsasztalom a teraszon, majdnem az utca sarkán van, így tökéletesen látom az ébredező, és egyre jobban nyüzsgő várost. A szokásos hosszú kávét és egy vaníliás croissant kértem.
Imádom figyelni az embereket, amíg pedig a reggelimre várok, nincs is jobb dolgom.

A mellettem lévő asztalnál egy idős házaspár és a pudlijuk ült, előttem két fiatal férfi szürcsölte a kávéját, és temetkezett a reggeli napilapokba. Négy-öt ilyen kiülős asztalka van a teraszon, és nagyjából az összes arc, akit látok, ismerős. Nem úgy, a bejárattal szemben ülő három srác. Nem mondanám őket férfinek, alig járhatnak a húszas éveik elején. A fekete ballonkabátos a legharsányabb, kócos barna haját egy sállal kötötte össze, és láthatólag ő élvezi legjobban a reggelt. Mellette egy világos barna hajú kócos srác rágja a bagettjét, nagyokat pislog, és alig figyel társa mondókájára. Vele szemben egy kreolbőrű, csillogó fekete hajú fiú ül, szemeivel a forró italát szugerálja, kezeit a bögrén melegíti.

- Ők az a híres fiúegyüttes - a mellettem ülő idős néni húzódott felém, erős Chanel °5 parfümfelhő lengte körül. - Angolok. Az unokám oda van értük. Vettünk is neki a születésnapjára egy uzsonnás táskát a fiúk képével.
- Szóval ők a One Direction? Azt hittem, öten vannak...
- Igen, jól mondja, bár a nevüket sosem tudom megjegyezni - szomorkásan ingatta a fejét, mire rámosolyogtam. Viszonozta, aztán visszafordult a férjéhez, én pedig a fiúk felé. Ha tudnám a nevüket, most sakkozhatnék, hogy melyik melyik. Időközben megérkezett a reggelim.

Széles vigyorral köszöntem meg, és hamar nekiláttam. Egy ideig felhagytam a társaim bámulásával, és minden figyelmemet a reggelimnek szenteltem. Elégedett sóhajjal töröltem le a számról a porcukrot, és a kávémat kavargattam. Elkértem a napilapokat a két férfitől. Semmi érdekes. Tőzsde, időjárás, pletyka, a szokásos. Az utolsó oldalon megemlítik a filmet, amiben szerepelek. A hatalmas lapokba temetkeztem, de nem tudtam elnyomni az érzést, hogy valaki figyel. Óvatosan kikukucskáltam a lapok felett. Mogyoróbarna szempár fúródott az enyémbe, tele fájdalommal, és fáradtsággal. Még lejjebb engedtem az újságot, és hagytam, hogy elvesszek a tekintetében. Számat apró mosolyra húztam, így a fiú tekintete is barátságosabb lett. A másodpercek pörögtek, aztán göndör társa zavart meg minket, hogy indulni készülnek. Lassan nyalábolták fel magukat az asztaltól, aztán eltűntek a szemem elől egy sikátoros kis utcánál.

::..::